TÉNYLEG NÁLUNK TŰNIK EL A LEGTÖBB GYERMEK?
Az eltűnt gyermekek világnapját 1983. óta tartják meg, minden év május 25-én, Ronald Reagen amerikai elnök kezdeményezésére. A kezdeményezés indoka az volt, hogy 1979. május 25-én tűnt el New York városából egy hatéves kisfiú, Etan Patz.
Etan soha többé nem került elő. Azóta ezen a napon rá és sorstársaira emlékeznek az egész világon.
A sajtó tegnap több helyen is megemlékezett erről a napról. A legtöbbször kiemelve, hogy a 14.000 eltűnt gyermekkel Magyarország vezeti az uniós ranglistát, már ami a gyermekeltűnések lakossághoz viszonyított számát illeti. Elgondolkodtató! Viszont korántsem biztos, hogy ennyire sötét képet kell festenünk a valóságról. Gyermekeltűnés és gyermekeltűnés között óriási különbség lehet ugyanis. Bár egyik ügyet sem kezelhetjük félvállról, de nyomozóként nagyon fontosnak tartom, hogy igenis tegyünk különbséget az ügyek között azok súlya szerint!
Én magam nem találtam friss és hitelesnek mondható statisztikai adatokat ebben a témakörben. Sem az erről szóló cikkekben, sem máshol az interneten. A Missing Children Europe nevű oldalon (missingchildreneurope.eu) olvasható egy tanulmány, ahol a 2011-es évig bezárólag szerepelnek számadatok, többek között Magyarországgal kapcsolatban is. Ott 14.419 gyermek eltűnési esetet említenek a 2011-es év kapcsán, a 2010-es évre pedig 12.053-at. Ezek sajnos hatalmas számok, kiváltképp akkor, ha összehasonlítjuk őket más közép-kelet európai országok adataival. Szlovákiában: 2.139, Romániában: 3.182, Lengyelországban pedig: 4.351 volt ugyan ez a mérőszám 2011-ben. De joggal merül fel a kérdés, hogy minden országban ugyan azokat az esettípusokat összegzik-e ezek az adatok. Áttekintve a különbségeket úgy gondolom, hogy nem.
A 14.000-es eltűnésszámba szinte biztosan beleszámít az összes olyan eset, ahol egy 18 év alatti – tehát polgári jogi értelemben véve gyermekkorú – személy eltűnésével kapcsolatban bejelenést tesznek valamelyik rendőrségen. Aki nyomozóként foglalkozott eltűnt gyerekek ügyeivel az valószínűleg tudja, hogy az eltűnési ügyek döntő többségét olyan állami gondozott gyermekek csavargásai teszik ki, akik sok esetben többet vannak szökésben, mint az intézetben. Aztán vannak olyan esetek is szép számmal, amelyek megoldódnak mire a rendőrök kiadhatnák a körözést, és persze vannak az igazán komoly ügyek, ahol az eltűnt gyermekek tényleg veszélyben vannak. Ez utóbbi kategóriába sorolható esetek, azonban csak jóval csekélyebb számban fordulnak elő, mint a két előző csoportba tartozó ügyek.
A különbség érzékeltetésére nézzünk egy fiktív, de valószerű példát! Egy 17 éves, fülig szerelmes intézetben nevelkedő lány, aki talán már dolgozik is valahol, rendszeresen szökésben van az intézetből, gyakorlatilag a „vőlegényével” lakik, annak szüleinél. Az intézeti dolgozók is tudják ezt, de hivatalból meg kell tenniük a bejelentést. A rendőrségnek pedig le kell folytatnia a körözési eljárást. Egy másik esetben egy 15 éves kislány, akit édesapja rendszeresen bántalmaz, rossz jegyet szerez az iskolában, fél hazamenni, netán még az öngyilkosságot is fontolgatja és ilyen körülmények között megszökik. Gondolom nem is kérdés, hogy a két eset közül melyik a nagyobb súlyú. Azonban ha éves 14.000 esetről beszélünk mindkettő egy-egy strigulát jelent az összegzésnél. Amikor egy átlagember, egy eltűnt gyermekről olvas a médiában, akkor számára valószínűleg valamelyik fajsúlyos eset ugrik be. Így a hatalmas, 14.000-es szám hallatán is hajlamosak lehetnek az olvasók, hogy tudat alatt összeillesszék ezt a számot a komoly eltűnési ügyek képével. Így nyilván sokkal borzasztóbb belegondolni ebbe.
Forrás: ec.europa.eu/.. missing children study 2013
Ha a Szlovákiai 2.139 esetet, vagy a Romániai 3.182 esetet tekintjük, akkor szinte biztosak lehetünk benne, hogy ezek a számok jóval differenciáltabb adatok, mint a mieink. Kizártnak tartom ugyanis, hogy hasonló társadalmi berendezkedésű országok között ilyen mérvű eltérés lehetne. Az adatok eltérésének okát sokkal inkább az eltérő gyakorlatban, a törvényi háttérben, vagy egyszerűen csak egy félreértelmezett adatszolgáltatásban látom. (Tehát nem ugyan azokat az eseteket összegezték ezekben az országokban, mint hazánkban.)
Félreértés ne essék! Nem elbagatellizálni szeretném a témát. Sőt! Arra szeretném ezzel felhívni a figyelmet, hogy „farkast olyankor kell kiáltani, amikor tényleg a kert alatt jár”! Helyezzük azokra az ügyekre a hangsúlyt, ahol tényleg szükség van a segítségre! Hiszen a segítőkész emberek befogadóképessége és lehetőségei is végesek. Gondoljunk bele, ha évi 14.000 esetben olvasnánk eltűnési ügyekről nem, hogy nem adnánk tovább a hírt, de el sem olvasnánk. Ezért borzasztó károsak a „lájkvadász oldalak” kamu felhívásai is. A szakemberek és aktivisták felelőssége pedig az, hogy mérlegeljék, miben kérik a közösség segítségét! Hiszen számtalanszor láttuk hatalmas tömegek képesek megmozdulni, ha tényleg szükség van rá. Tehát élni kell ezzel az erőforrással, és nem visszaélni!
Van személyes tapasztalata, véleménye? Ossza meg velünk! Szívesen fogadjuk hozzászólását!
Ha tetszett bejegyzésünk, LIKE-olja facebook oldalunkat, hogy a jövőben is eljussanak Önhöz az írásaink!
Ne Feledje …elveszett, ellopták, eltűnt? Keressük együtt és találja meg velünk! www.ckr.hu
